Rezeda Kázmér bensőséges viszonyt tartott a kenyérrel, nemcsak mert szerette a jó kenyeret, hanem mert tudta, az „az életnek jó jele”. És azt is tudta, álmában „Jóízű kenyeret enni, és ízével felébredni: mutat egy jó barátot, akinek ígéretére számíthatunk”.
Ezért igyekezett jóízű kenyeret venni, mindig, akkor is, amikor jegyre adták, amikor homokot vagy makkőrleményt kevertek hozzá, amikor a szovjetek géppisztollyal lőttek a kenyérért várakozók közé, amikor csak egyféle kenyeret lehetett venni a kenyérgyárból, és most is, amikor a nagy választék csak a jó kenyér hiányát próbálja elfedni. Hiába ülik torukat a pizzás masnik, virslis hasék és egyéb, erőltetetten pöffeszkedő, puffasztott, ízfokozóval töltött termékek, a jó, szelíden várakozó, odabújós, széles mosolyú kenyér ritka volt, mint Katalin az Anna-bálon. Sokat álmodott a kenyér hűlt helyéről. Márpedig „kenyeres kendő, amely üres: szégyen”.
Rezeda nemcsak a fehér lisztből készült kenyeret szerette, jóízűen ette a régen szegények kenyerének tartott rozs- vagy árpakenyeret. De a lepénykenyeret is szerette, a pitát, és persze a pizzát sem vetette meg – Nápolyban járván mindig evett a szélén kissé megégett, a maga teltségében összetéveszthetetlen és utánozhatatlan ízű pizzából, aminek sörrel ágyaz meg a helyi népség, hogy a végén azzal is fedje le. Indiai csapátit is szívesen vett a currys szósz mellé, a német fekete pupernickel savanyú ízét pedig mohás dómok látványával vagy a klasszikus német filozófiával öblítette le.
Vett fehérpékeknél kiflit, zsemlét puha nyári kabátban, kalapban, sétapálcával, esett be feketepékekhez parasztkenyérért hajnalban feslett felöltővel, sártól csöpögő kalocsniban. Vitetett olasz mester gyúrta kenyeret pékhez, és mutatott neki kovászt eladósorban lévő lány, amint a kelengyéjének tartozékát. Tarokkozott azzal a Lővenstein Antallal, aki a kiflisodrógépet szabadalmaztatta, majd rendelt a főúrtól zsemlét – és vesztett.
Igen, erre a kiflire várt már rég.
Nem volt ropogós, hanem foszlós, mint a kalács, árnyalatnyit édes, vajas, de nem olyan croissant-szerűen, amin érződik a túl sok növényi zsiradék. Tökéletes volt, olyan, amit csak elrontott volna egy rákent újabb réteg vaj, s ami önmagában is teljes ételt alkotott.
(A képen: Beer Sándor és Bálint József sütödéje a Conti utcában - Forrás: www.pepi.jalbum.net)
Rezeda másnap visszament, és sora megkóstolta a többi péksüteményt. A csokis rúd leveles tésztája nem volt túl zsíros, de száraz sem, úgy ropogott a foga alatt, mint a tűz a zugligeti búcsúkban. A lepény, ez a mai budapesti pékszíntéren ritka vendég levegős volt, szellős, de mégis volt benne tészta, liszt. A kakaós csiga körfolyosóit járva ugyancsak azt érezte Rezeda, igen, számíthat egyik visszatérő álmára. Amit már rég nem álmodott, ugyanis kellett hozzá a napközben evett jó pékáru. „Katonakenyér, amelyet egy asszonynak adnának ajándékba jegyzi egy asszonynak elcsábítását” . Rezeda bizakodva vette az útirányt az ágya felé.
És nem akarta elárulni a péksége titkát senkinek.