Mától a naptár szerint is nyár van! Lassan elérkezik a várva várt vakáció, és elözönlik a várost a külföldiek. Egyre több turista nézelődik a belvárosi forgatagban, megtelik a Duna-korzó kávézókkal, fényképezőgépek százai kattognak.
De mi, budapestiek is szinte nyaraláson érezhetjük magunkat ilyenkor: kora hajnalban harmatos, friss levegő árad be az ablakon, reggel nem kell dugóban állni a rakparton, ebédidőben a kedvenc fagylalt majszolható, este pedig a tücsök ciripelése még az Astoriánál is hallható, hmm…
Kinek nem csal ez mosolyt az arcára?!
De vajon hogy nyaraltak a múlt századfordulón a városiak?
Ha tehették, menekültek a városból, s a nyár beköszöntével az utcák kiürültek, mindenki elindult vidékre vagy külföldre.
A Hét című folyóiratban így írt Ambrus Zoltán a budapesti nyári hangulatról:
„Aki csak bírja magát, június elején siet el, bárhová a pokolba, mint ahogy Bombeyből rohannak el az angolok az első pestis hírekre. Még az se marad "itthon", akit valami ide köt: azok, akiket napközben a Kossuth Lajos utcában látunk, nagyobbrészt leányfalvai, törökbálinti vagy gödöllői lakosok. A hű Krecsányin (K. Kálmán rendőrkapitány, detektívfőnök - a szerző) kívül igazán csak azok tartanak ki, akik: nem élnek, csak dolgoznak"
A tehetősebb családok szinte kivétel nélkül összecsomagoltak: a ház asszonyai a gyerekekkel pancsolni utaztak, várták őket a híres fürdőhelyek tucatjai, míg az uraságok „szalmaözvegyként” töltötték itthon hétköznapjaikat, és időnként a családhoz csatlakozva mulatták a nyarat.
Akik mindezt nem engedhették meg magunknak, de a látszat fenntartásáról gondoskodni akartak, két dolgot tehettek: vagy egész télen koplaltak, hogy összegyűljön a pénzük a nyaralásra, vagy nyáron két hétre lehúzták a redőnyöket, bezárkóztak a lakásba, eljátszották, hogy nincsenek otthon és közben mindenféle történeteket találtak ki a képzeletbeli nyaralásukról.
Budapesten sem állt meg az élet, csupán az volt feltűnő, hogy jobbára csak lézengtek az emberek. A szörnyű hőségben kimozdulni sem volt kedve senkinek az enyhet adó hűvös szobákból. S bár a körúti fagylaltárus standja vagy épp a limonádét kínálgató bódé csábító volt ugyan, a korzózásra rendszerint csak az átutazóban lévő vidékiek vállalkoztak.
Őket, és a halaszthatatlan ügyeiket mégis intézni kényszerülő fővárosiakat egyetlen dolog éltetett: a hűs permet, melyről a századfordulós Pesten a „Fővárosi Közterület Fenntartó” brigádjának volt köszönhető. Az utcaseprők munkáját kiegészítő, egész nap esőszerűen öntöző locsolóemberek gondoskodtak a hőség elviselhetőbbé tételéről. Locsolták a járdát, az utakat, és olykor az is előfordult, hogy (természetesen csakis véletlenül) az uraságokat.
Akinek pedig ennyi víz nem lett volna elég, az csobbanhatott valamelyik budapesti fürdőben, ahol a nyári társasági élet pezsgett, vagy kávézni, nézelődni, hűsölni és társalogni - csakis víz nélkül!, de a víz közelében - a Margitsziget lombos fái adtak teret: a Nagyszálló terasza vonzotta ide az embereket.