Rezedának úgy hozta sora, hogy az Orosz Kulturális Központba ment.
Az épület kilóg az Andrássy úti villák közül annyiban, hogy míg a villanegyed egységes ingatlanfejlesztése idején a telkeket olyan feltételekkel értékesítették, hogy azokat 1885-ig kötelező volt beépíteni, Schön Rudolf erre ez évben még csak megtervezte a tulajdonképpeni nyaralót, a Schweiger-házat. Ma azonban nem ezt láthatjuk, mert az egyemeletes villát 1904-re lebontják, és egy luxusbérház megvalósítása indul meg Benes Imre tervezésében, Schwab Gyula megbízásából.
1914-re el is készül a ház, ahol egykor Grünwald Vilmos is lakást bérelt, aki jó kapcsolatban állt Rippl-Rónai Józseffel is. Utóbbi le is rajzolta Grünwaldot és feleségét, a dúsgazdag építési vállalkozó pedig azt szerette volna, ha a festő az emeleti ebédlőbe pannót készít, de a terv a megrendelő halála miatt nem valósult meg. Ez az épület ma az Orosz Kulturális Központ.
Rezeda felment az első emeletre, ahol egészen szétbogozhatatlanul kuszálódott egybe a szocialista Magyarország és a 20. század eleji luxus. Az orvosi rendelőkre emlékeztető fehér, üveges kétszárnyú ajtón belépve (egyébként az épületben lift is van, a régi liftaknához szintén egész érdekesen, szervesen beleapplikálva, de mégis éles stílustörésben kapcsolódik a modern liftajtó) egy fekete terembe lépett, aminek falait mintha gránit borította volna, a helyiség kétharmadánál oszlopokkal leválasztva az utolsó harmadot illetve egy nagy fekete kandalló is állt a bal oldalon – az egész mintha egy luxusravatalozó és egy komor vallás templomának a keresztezése lenne.
A fal feketesége nagyjából Rezeda szemmagasságáig tartott, utána megszűnt a gránit-lambéria, s körben arasznyi szélesen mitológiai jeleneteket formázó szalag futott a gránitsáv tetejétől pár centiméterrel lejjebb.
Rezedát pedig végképp átjárta a borzongás, mert a teremben szinte tapintható szakrális-spirituális atmoszférát – melyet csak fokozott a helyiség másik végében az ablakokat fedő 70-as évekbeli redős függönyrendszer, és az előttük álló 80-as évekbeli két alumínium irodai asztal – fülledt pszichedelikus-bizarr hangulattal itatták át a jelenetek. Az amúgy elég semmitmondó beállítások (melyek mintha kőberakásosak lennének, bár Rezeda az ilyesmikhez nem ért, de tény, mindennek kőszerű tapintása volt), szóval a jeleneteken a kis puttók, angyalkák, sárkányok, mitológiai alakok egészen egyedi és meghökkentő arckifejezést vágnak – vajon Grünwaldék rendelték őket?
A társát letipró kis angyalka a vadkapitalizmus "az erősebb marad életben" filozófiáját testesíti meg, arcán a túlélésért folytatott harc minden feszültsége...
A delfineket(?) pórázon vezető, egyben az egyértelműség kedvéért kezében ostort is tartó, avagy szimplán horgászó kis angyal arcán a "Józsi, van még abból a kis kukoricás csaliból a fenekezőre?" kifejezéssel szól ki a kompozíción kívüli alakhoz.
Á, kiderül, az előbbi angyalka a kocsiverseny másik résztvevője, sárga szalagos kollégája láthatóan a küzdelembe teljesen belefeledkezve űzi-hajtja a kis zöld csukákat a spenótszerű lében történő minél gyorsabb előrehaladás érdekében.
Hínnye, azt a hét meg a nyolcát, halljuk, ahogy a versenyző, de inkább csak afféle szerelő a boxutcából konstatálja az egyik kocsihúzó halacska elhalálozását, avagy legalábbis súlyos problémáit.
A kompozíció csúcspontján a szatír dühvel vegyes kárörömmel emel ki egy kígyót a spenótléből, hogy aztán vagy rövid úton végezzen vele, vagy mikrofonként használja Bon Jovi Dead or Alive című rockslágerének előadásához. A kifejezetten metálzenés frizurával rendelkező férfi mögött könyöklő barátnője nem is igyekszik visszafojtani az arcára kiülő rajongást, miközben hajának erotikus simogatásával próbálja felhívni magára a figyelmet, ha már némileg megereszkedett bőre és nem túl feszes idomai erre a célra nem tűnnek alkalmas fegyvernek.
