Bő száz évvel ezelőtt Adorján György, a jó kézügyességgel megáldott, kreatív fiatalember rendszeresen eltűnt szerény kis váltóőrbódéja mögött a Múzeum körúton, hogy megörökítse magát az utókor számára. Biztosan a tilosban járt akkor, amikor üres perceiben – és ebből igen sok akadhatott – hol monogramját, hol egészalakos portréját véste a kemény klinkertéglákba a belváros kellős közepén, az Eötvös Loránd Tudományegyetem épületének külső falára, egy kevésbé szem előtt lévő kis beszögellésbe. Sőt, egy ízben még nemzeti érzelmeinek is szép emléket állított: kicsit szögletes vonalvezetéssel a magyar címert is belevéste az egyik kézre álló téglába.
(fotó: Láng-Miticzky András)
Szóban forgó váltóőrünk egyébként nem volt egyedül. A lóvasútjáratok eligazítása közötti szünetben, amikor sem a váltót nem kellett átállítani, sem zászlókat nem kellett lengetni, Adorján szórakozását sok más kollégája is követte. Sőt mi több, Adorján csupán egy hagyomány – igaz, nagyon lelkes – követője volt: bizonyos Szolga I. már 1884-ben farigcsálta a téglákat, s őt követték még sokan: Csonka Ernő, Gróf Ferenc, Tekler József, Nagy Károly.
A százéves graffitik – csodával határos módon – ezidáig megmenekültek a pusztulástól, dacára az időnek, légszennyezésnek, épület-felújításoknak. Hiába, kemény anyag ez a klinkertégla! Ám miután tavaly először egy ízléses narancsszínű cső került részben eléjük, az elmúlt hetekben a csiszológép áldásos munkáját is megismerhették: Adorjánék keze nyomát már csak alig-alig lehet észrevenni az egyébként is porózusra, s ezáltal könnyebben tönkremenő felületűre polírozott téglákon!
Így törlődik ki végleg a város történetéből a graffitiző váltóőr-csapat, s leszünk mi is szegényebbek egy szerethető történettel….