Rezeda Kázmér sokat barangolt Budán, és sokszor látogatott ki a Zugligetbe is. Hol fiákerrel, hol gyalog, majd később lóvasúttal, majd villamossal. 1868. június 30-án Rezeda ott tolakodott a lóvasút kocsiján, mert a nyitó napon mindenképpen ott akart lenni, így egy sváb tejkereskedő és egy újlipótvárosi tanítónő között szorongott, miközben abált szalonna, zsenge hagyma és retek illata rekedt a lóvasút remegéseitől rogyadozó lábak közé.
Aznap 1496 pesti és budai zötyögött el a Lánchíd kőoroszlánjaitól az Országúton (ma ez a szurdokszerű Margit-körút) és a Retek, majd Budakeszi úton át (ma mindkettő Szilágyi Erzsébet fasor a villamos betonmeredélyével) egészen a Budagyöngyéig, majd onnan a Zugligetig. Ez idő alatt Rezeda nem mulasztotta el térdét a tanítónő térdének döccenteni, majd utána sűrű bocsánatkérések közepette csevegésbe bonyolódni.
Ám mindketten elhallgattak, amikor a lóvasút végállomásának pavilonjánál a kifulladt lovak zihálva megálltak. „Tudja – szólalt meg Rezeda -, Auwinkel, amit régen Sauwinkelnek hívtak, hemzsegett egykoron a vaddisznóktól. Istenem, egy jó vaddisznópörkölt most is jólesne langyosan, kenyérrel, lábasból! Szóval a Ligetzug Disznózug lett, aminek egy része 1847-ben kapta a Zugliget nevet. Ha kegyed valamikor az ártányokra gondol, ne én, hanem ez a pavilon jusson eszébe.”
A kisasszony kesztyűjével pofon legyintette, és eltűnt valamelyik kisvendéglőben.
(Forrás: fortepan.hu)
Rezedának ez is eszébe jutott, amikor a régi épület mellett, mely a Zugligeti út 64-es szám alatt áll, elment. Ablakai betörvék, mindenhol gaz, szemét. Rezeda sóhajtott, úti célja nem is itt volt, hanem feljebb, a későbbi villamosvégállomáson. A villamos 1896. szeptember 15-én indult el csilingelős útjára, de ekkor még a lenti állomásig ment a Lánchídtól, csakúgy, mint a lóvasút. Rezeda bajszát megborzolta az ablakokon befújó szél. Nyáron akár 5-10 percenként biccentettek egymásnak a sárga kocsik. 1900. június 4-én történt, hogy egy villamos elszabadult („Megfutamodott a zugligeti villanyos! Négy halott, temérdek sebesült!” rikoltozták az esti lapokat áruló rikkancsok), amely borzalmas eset után, mely a mai napig a legsúlyosabb villamosbalesete Budapestnek, kimondatott, kevésbé meredek helyen kell megérkezniük az utasoknak. Az elszabadult jármű a Zalai útig robogott fékeveszetten, s okozott vérfürdőt.
(Forrás: fortepan.hu)
Az új végállomás a Csiga utcánál épült fel, a Fácán étteremnél, és úgy bújt meg az erőd fái közt, mint egy borneói párduc a dzsungel rengetegében. Az első világháború idején az addig töretlenül burjánzó közlekedés komoly érvágást kapott – Rezeda már nem tudott a Lánchídtól gondolataiba merülve kizötyögni a Zugligetbe, hanem a kissé vidékies Széll Kálmán téren kellett felszállnia a 81-es villamosra, amely aztán a már megszokott úton vitte ki vaddisznópörköltjei és fácánsültjei körébe. De ez a rendszer 1977-ig megmaradt. Akkor viszont a fővárosi vezetés egy régi, 50-es évekbeli elgondolás alapján úgy gondolta, az elavult villamosokat minél több helyen fel kell váltsák a trolibuszok – Rezeda elborult arccal olvasta az elképzelést, mintha egy teltkarcsú trafikosnő helyett hirtelen egy szakszervezeti bizalmi karjai közé lökték volna. A villamost akkor már egyébként 58-asnak hívták, mivel a Sztálin 70. születésnapjára kapott trolibuszok 70-es számozása miatt más 70 feletti számú viszonylatok új számokat kaptak. De a terv csak odáig valósult meg, hogy az 58-as villamos megszűnt – se trafikosnő, se szakszervezetis.
(Forrás: fortepan.hu)
Ma Rezeda busszal jár a végállomásig, mintha régi szerelmét látogatná meg. Elhaladt az 1970-ben épült Libegő állomásház mellett, mely oly ijedten kuporog az amerikai nagykövet rezidenciája és a Csiga utca között, mint egy szakmunkásképzőből hazafelé tartó, de eltévedt fiú az Operaházban. A Libegő dróton lógó, csontvázra emlékeztető ülései összefagyva várják a tavaszt, és kissé ijedten nézik az állomásépülethez vezető szurdok előtt álló két cerberusi 58-as villamost. Ma a Niche Camping székel az épületben, illetve egy kisvendéglő. Előtte a villamosok vágányain jégpálya áll – Rezeda el szokta nézegetni a tejfehér jeget, mintha várná, hogy kibukkanjanak azok atipegő lábnyomok,melyek egykor hozzá vezettek a vadonból – s tulajdonosuk, az újlipótvárosi tanítónő egy tányér vaddisznópörkölttel a kezében hátulról tarkón paskolja.
(Forrás: hegyvidekiujsag.eu)
