Én még emlékszem arra, amikor két forintba került egy gombóc fagyi Budapesten. És arra is, amikor – legnagyobb megdöbbenésemre- felment az ára ötre. Mindez pedig a nyolcvanas években volt, amikor önfeledt gyerekkoromat töltöttem a budai utcákon és csak a fagyi viszonylatában érzékeltem valamicskét abból, hogy hogyan változnak az árak és a megélhetés. Persze voltak felnőttek is körülöttem, akik bizonyosan máshogy emlékeznének erre a dologra és akik ügyesen igyekeztek itt-ott valamin valamicskét megspórolni (mondjuk éppenséggel úgy, hogy nem fagyiztak annyit, mint én).
(Forrás: vatera.hu)
Közülük is egyre szeretnék itt most emlékezni, illetve nem is emlékezni hanem egy képzeletbeli napját felvázolni 1986 februárjában, amikor a magyar fővárosban töltött néhány napot. Merthogy nem magyar az illető, csupán terepszemlére érkezett hozzánk, azt viszont lehet róla tudni, hogy sosem szerette szórni a pénzt. Nos, ha tehát 1986 februárjában kilépett belvárosi szállodai szobájából, amiért hozzávetőlegesen pár száz forintot fizethetett, talán arra gondolt, hogy nem költ benzinre (miért is tette volna: kemény 20 forintba került litere) és elsétált a metró irányába. Itt megpróbált szót érteni a jegyeladó kisasszonnyal aki feltehetően nem beszélt sem svédül, sem angolul jól, hogy beszerezze az utazáshoz szükséges jegyet 2 forintért. Számára ez semmiség volt, a korabeli pestiek azonban mindig fájdalmasan sóhajtottak fel, ha meglátták ezt az új árat, hiszen egy évvel azelőtt még a feléért utazhattak. Hősünk tehát a friss metrójeggyel zsebében megkezdte utazását az Örs vezér tere irányába, végső úti céljához, a Deák téri megállónál azonban hirtelen ötlettől vezérelve és az éhségtől hajtva kiugrott a szerelvényből, és felérve a felszínre betért a legközelebbi közértbe. Mondom, spórolós révén úgy gondolta, elég lesz ebédre egy kis kenyér 10 forint kilójáért meg mellé a szokásos cigi. Kossuthot vett, mert kíváncsi volt egy magyar márkára, és meglepődve tapasztalta, hogy elég csupán ugyanúgy egy tízest fizetnie, igaz, füstszűrő nem járt a cigi mellé.
Kilépve az üzletből elégedetten szippantott egyet cigarettájából jóllakottan, nem is sejtve, hogy ha két évvel később vetődött volna hozzánk, egy ennél bőségesebb ebédre is futotta volna egy kicsit többért: 38 forintért megvehette volna a hamburgert az első magyarországi gyorsétteremben.
De nem így történt, s ezt hősünk egyáltalán nem bánta. Élvezte ezt a keveset költő de hatékony életformát és nem is vágyott másra. Visszaszállt hát a 2-es metróra és elrobogott vele annak végállomásáig, ahol a blokkházak által ölelt téren, a gödöllői HÉV árnyékában valami egész különleges víziót látott.
(Forrás: Wikipédia)
És hogy ki ő? Nem más, mint a világ egyik leggazdagabb embere, a svéd Ingvar Kamprad, az IKEA alapítóatyja, aki 1986-ban előkészítő látogatáson járt Magyarországon, mert már a rendszerváltás előtt izgatta a Kelet-Európai terjeszkedés lehetősége. A legenda szerint erről szóló terveit kollégáinak egy éttermi szalvétára vázolta fel, amelyet aztán sokáig használt, mint a koncepció alapdokumentumát. Kamprad eltökélt volt az ügyet illetően: hiába érezték még úgy munkatársai, hogy egy ilyen irányú nyitásnak nem jött el az ideje, ő hajthatatlan volt. Talán ennek az eltökéltségnek köszönhető, hogy Kamprad az első adandó alkalommal megjelent Magyarországon üzletével és 1990. március 21-én, Közép-Kelet-Európában elsőként megnyitott a budapesti IKEA áruház az Örs vezér téren, kisebbfajta szenzációt jelentve.
(Forrás: flickr.com)
Kampradról egyébként az is köztudott, hogy valóban híresen spórolós. Volt már olyan rangos meghívás, amelyre nem saját autóval, hanem a helyi busszal érkezett, illetve lehet róla tudni, hogy egy papír mindkét oldalára szeret írni, sőt, a tea-filter kétszeri használata illetve a karácsonyi lapok karácsony utáni, akciós áron történő beszerzése sem áll távol tőle.
Így aztán nem elképzelhetetlen, hogy első magyarországi látogatásakor az akkori magyar átlagfizetés, a kb. 7-8000 forint csupán töredékét költötte el. És az is valószínű, hogy tél lévén az én két forintos fagyimat, azért nem próbálta ki. Habár ki tudja, végül is svéd…
