Mától a naptár szerint is nyár van! Lassan elérkezik a várva várt vakáció, és elözönlik a várost a külföldiek. Egyre több turista nézelődik a belvárosi forgatagban, megtelik a Duna-korzó kávézókkal, fényképezőgépek százai kattognak.
De mi, budapestiek is szinte nyaraláson érezhetjük magunkat ilyenkor: kora hajnalban harmatos, friss levegő árad be az ablakon, reggel nem kell dugóban állni a rakparton, ebédidőben a kedvenc fagylalt majszolható, este pedig a tücsök ciripelése még az Astoriánál is hallható, hmm…
Kinek nem csal ez mosolyt az arcára?!
De vajon hogy nyaraltak a múlt századfordulón a városiak?
Ha tehették, menekültek a városból, s a nyár beköszöntével az utcák kiürültek, mindenki elindult vidékre vagy külföldre.
A Hét című folyóiratban így írt Ambrus Zoltán a budapesti nyári hangulatról:
„Aki csak bírja magát, június elején siet el, bárhová a pokolba, mint ahogy Bombeyből rohannak el az angolok az első pestis hírekre. Még az se marad "itthon", akit valami ide köt: azok, akiket napközben a Kossuth Lajos utcában látunk, nagyobbrészt leányfalvai, törökbálinti vagy gödöllői lakosok. A hű Krecsányin (K. Kálmán rendőrkapitány, detektívfőnök - a szerző) kívül igazán csak azok tartanak ki, akik: nem élnek, csak dolgoznak"
A tehetősebb családok szinte kivétel nélkül összecsomagoltak: a ház asszonyai a gyerekekkel pancsolni utaztak, várták őket a híres fürdőhelyek tucatjai, míg az uraságok „szalmaözvegyként” töltötték itthon hétköznapjaikat, és időnként a családhoz csatlakozva mulatták a nyarat.
Akik mindezt nem engedhették meg magunknak, de a látszat fenntartásáról gondoskodni akartak, két dolgot tehettek: vagy egész télen koplaltak, hogy összegyűljön a pénzük a nyaralásra, vagy nyáron két hétre lehúzták a redőnyöket, bezárkóztak a lakásba, eljátszották, hogy nincsenek otthon és közben mindenféle történeteket találtak ki a képzeletbeli nyaralásukról.
A Vasárnapi újság hirdetési rovatában egész évben fel- felbukkant egy utazásra csábító ajánlat. A vidéki kastélyok és kúriák megteltek élettel, különösen a gyógyvízzel rendelkező helyek. Itthon hódított a parádi gyógyszálló, külföldre a szlovén, horvát és osztrák sós vizek csábították az embereket. Mindenféle betegségekre gyógymódot kínáltak, ki ne kapott volna kedvet egy kis kiruccanásra!
Budapesten sem állt meg az élet, csupán az volt feltűnő, hogy jobbára csak lézengtek az emberek. A szörnyű hőségben kimozdulni sem volt kedve senkinek az enyhet adó hűvös szobákból. S bár a körúti fagylaltárus standja vagy épp a limonádét kínálgató bódé csábító volt ugyan, a korzózásra rendszerint csak az átutazóban lévő vidékiek vállalkoztak.
Őket, és a halaszthatatlan ügyeiket mégis intézni kényszerülő fővárosiakat egyetlen dolog éltetett: a hűs permet, melyről a századfordulós Pesten a „Fővárosi Közterület Fenntartó” brigádjának volt köszönhető. Az utcaseprők munkáját kiegészítő, egész nap esőszerűen öntöző locsolóemberek gondoskodtak a hőség elviselhetőbbé tételéről. Locsolták a járdát, az utakat, és olykor az is előfordult, hogy (természetesen csakis véletlenül) az uraságokat.
Akinek pedig ennyi víz nem lett volna elég, az csobbanhatott valamelyik budapesti fürdőben, ahol a nyári társasági élet pezsgett, vagy kávézni, nézelődni, hűsölni és társalogni - csakis víz nélkül!, de a víz közelében - a Margitsziget lombos fái adtak teret: a Nagyszálló terasza vonzotta ide az embereket.
