Pár Perc Budapest

Hajdanán, nagyjából százötven évvel ezelőtt, amikor még szinte a város peremének számított a Nemzeti Múzeum mögötti terület, megjelentek az első főúri paloták a Mágnásnegyedben. A Festetics és a Károlyi család nagy múltú tagjai szinte teljesen azonos időben (az 1860-as évek elején) kezdték meg a mai Pollack Mihály tér telkein nagyszabású építkezéseiket.

Mostanra – nagy sajnálatomra – a valamikori impozáns utcaképet a „modern kori” rádió székház mellett a Károlyi palota állapota is rontja. Régóta foglalkoztat ennek az oka. Hiszen miért lettek volna ők kevesebbek, mint a Festeticsek?! Az épületet most mégis elhanyagolják, pedig nem akármilyen „celebek” fényűző életét kísérte végig!

Ősi főnemesi családok egyike a nagykárolyi gróf Károlyi család. Nevét Nagykárolyról kapta, amelyet a család a honfoglaláskor kapott meg. A család tagjai tehát a jeles Kond vezér második fiának leszármazottaitól, Kaplon nemzetségéből származnak. A család első grófi sarját 1712-től jegyzik: gróf Károlyi Sándor, aki jelentős szerepet vállalt a szatmári béke létrehozásában. 

Nagykárolyról a pezsgő pesti életbe költöztek aztán a család egyes tagjai, s itt igazán nagystílű életet éltek! Ám a helyzet nem volt egyszerű: Károlyiak itt, Károlyiak ott, mindenhol Károlyiak voltak – talán még a családtagok is bajosan tartották számon egymást! Éppen ezért becsapós lehet a kérdés: hol található a Károlyi-palota Pesten?! A válasz nem egy, hanem egyből négy épület lesz!

Az V. kerületi Károlyi Mihály utcában található palota és a hozzá tartozó kert ma is kedvelt a pestiek körében – a belváros egyik legszebb közparkja hajdanán a klasszicista épülethez tartozó főúri kert volt.

Aztán van a Nemzeti Múzeum mögött, a Pollack Mihály téren a haldokló félben lévő palota – ez az én szívem csücske – épült a Festeticcsel egy időben.

Pár évvel később újabb Károlyi-rezidencia született: 1869-ben a Múzeum utca 11. szám alatti eklektikus épület Szkalnitzky Antal tervei alapján készült el. S végül a Múzeum és a Reviczky utca közötti átmenő telken épült meg a Károlyi- Csekonics rezidencia, melyet Csekonics Margit kapott nászajándékba szüleitől, amikor gróf Károlyi Istvánnal házasságra lépett. 

A „kedvencemet”, mely a négy közül amiatt is kitűnik, hogy rossz állapotban van, Ybl Miklós tervezte. Eredetileg gróf Károlyi Lajos (1799-1863) bízta meg a tervezéssel. A császári és királyi kamarásként, majdhogynem belső titkos tanácsosként szolgáló Lajos a halála előtt egy évvel vásárolta a közel 1050 négyszögöl területű telket. Építkezési szándékával a haza iránti kötelezettségét akarta bebizonyítani. Halála miatt azonban a palota befejezése fiára, gróf Károlyi Alajosra (1825-1889) maradt, aki a berlini, a szentpétervári, a hannoveri, a berni, majd a római nagykövetség attaséjaként munkálkodott az ország ügyein. Pályafutása végén londoni nagykövetként képviselte hazánkat. 

Amennyire csak lehetett, belefolyt a külképviseleti ügyekbe. Ausztria és Magyarország képviselőjeként részt vett 1878-ban az orosz-török háborút lezáró békeszerződés módosítását megváltoztató nagyhatalmi Berlini kongresszuson. (A képen balról a második Alajos.)

A palota 1863-65 között készült el. Az épület szomszédságában álló telket is megvásárolta a család, mondván egy palotához kert is jár. A Károlyi Mihály utcában álló családi rezidenciához is hatalmas kert társult – a már emlegetett Károlyi-kert. Emiatt szokás a Pollack Mihály téren álló palotához tartozó kertet a „másik Károlyi-kert” – ként is emlegetni.

Az épület nem csupán a család rezidenciájaként szolgált. Kisebb-nagyobb főúri rendezvények helyszíne is volt egyben. Hangversenyeket, színdarabokat, színpompás bálokat és a társasági élet színtereként szolgáló találkozókat rendeztek. Belsőépítészete Behr Lajos építész nevéhez kötődik, aki az 1890-es évek közepén munkálkodott rajta és a családtagok ízlésének remekül megfelelve alakította ki a híres „zöld fogadó szalont”, a „tükörfolyosót” és a „tánctermet”. 

A fényképek magukért beszélnek. A belső terek mai állapotáról nem tudok és nem is merek nyilatkozni. De ha a környéken járnak, érdemes megnézni az eredeti és a jelenlegi állapot közti különbségeket.

Adok hozzák egy- két tippet! A főhomlokzat csupán annyiban változott, hogy megromlott állapota miatt fa állványzattal erősítették meg a kocsiáthajtót. A kerti homlokzatot lecsupaszították: eltűntek a homlokzatot tagoló díszítések, a földszinti ablakok felülvilágítóit befalazták, és a lépcsőt is módosították. A kert fala többé-kevésbé megmaradt, a kovácsoltvas kapu sorsát rejtély fedi.

Mindenesetre egy biztos: a Károlyi-palota is megérdemelné, hogy visszakapja eredeti pompáját! 

A Kálvin tértől pár percre, a Palotanegyed szívében, olvasók százai látogatják napközben a Wenckheim-palotát. Többségük talán mit sem sejtve, hiszen nem turistáskodni érkeznek, olvasni és kölcsönözni szeretnének. Könyvtárba igyekeznek, mindeközben Magyarország egyik legtehetősebb arisztokrata családjának palotájában lépkednek.

Az épületet Gróf Wenckheim Frigyes (1842–1912) építtette, aki eredetileg  az osztrák polgári származású, később bárói és grófi rangot szerzett Wenckheim család neves képviselője volt. A család az 1700- as évek végén került Magyarországra, s épp a 19-20. század fordulóján, Wenckheim Frigyes korában élt a legtehetősebben.

Hát igen, Frigyesnek igazán irigylésre méltó élete volt: karrier, pénz, szerelem, gyerekek. Mi kellhet még egy embernek?

Wenckeim Frigyes egyébiránt Milánóban látta meg a napvilágot 1842 októberében nagy ágyúdörgések kíséretében, nagyapja ugyanis így akarta a világ tudtára adni, mennyire büszke az unokája érkezésére. Jogot végzett Budapesten és Pozsonyban, miközben a XIX. század elvárásaihoz hűen a politikával kacérkodott. Előbb vagy utóbb minden valamire való magyar férfi kivette a részét az ország ügyeiből. Frigyes inkább utóbb, de végül is, már meglett férfiúként bekerült a képviselők közé. Nem sokat szószátyárkodott az országgyűlési üléseken, csendes, ámde annál kitartóbb munkával segítette a nemzetpárti programot képviselő embereket.

Felesége a gyönyörű gróf Wenckheim Krisztina Annamária Regina volt. Első ágon unokatestvére, jó barátja, majd szereleme és felesége lett a lány, aki bár szüleit korán elveszítette, de „az ország egyik legműveltebb és leggazdagabb árváját” tisztelhette mindenki a személyében. Krisztina egyébként apjának harmadik házasságából született, nevét így kapta az első, második és harmadik feleségek keresztneveiből. (Édesanyja: Scherz (Müller) Krisztina)

Frigyes és Krisztina házassága valódi szerelmi frigy volt, mely az egekben köttetett, s melyet 25 évvel az esküvő után újból megültek. Mindkét jeles alkalommal az újságok hosszan cikkeztek az eseményről. Az ifjú pár pedig az ünneplések alkalmával, jó szokásukhoz híven bőkezű adományokkal halmozták el a rászorulókat. „

Fennen tanúskodik ezekről a Magyar Tud. Akadémia, a Kisfaludy-társaság, az irói segély-egyesület, a váczi siketnémák intézete, a gyulai árvaház, a grófi uradalomban épített mintaszerű kórház, s a békési, tardosi, szőllősi, póstelki és kígyósi uradalmi népiskolák, meg sok más egyházi, társadalmi és közművelődési intézetek, stb.” sorolja a Vasárnapi újság 1897-ben.

A példaszerű házasságból négy lány- és három fiúgyermekük született. Életük teljes volt egymással és a gyerekekkel.

Az irigyelt-csodált család ráadásul Magyarország talán legszebb főúri kastélyát, az ókígyósi kastélyt birtokolta, melyet maga Ybl Miklós tervezett a grófi pár részére. Az év nagy részét itt töltötték.

Rendszeres, Budapesti tartózkodásaik idejére pedig a Palotanegyed nyugati szélén található palotát építtették. Nem kisebb építészre, mint a szászországi Meinig Artúrra, a főúri rezidenciák specialistájára bízták a tervezést. Nem is kellett csalódniuk. Az 1887-ben megkezdett építkezés helyszíne zseniálisan meglepő: a város szívében, a Mágnásnegyed belváros felé eső csücskében, egy furcsa hegyesszögű telken a Baross és a Reviczky utca kereszteződésében talált fővárosi otthonra a Wenckheim-família. Mindenhez közel, mégis nyugalmas helyen. A fényűző palota minden bizonnyal a hazai neobarokk építészet egyik legmeghatározóbb alkotása lett, mely egyúttal a gróf életének is az egyik legnagyobb büszkesége volt.

A lenyűgöző berendezésű, a barokk idők grandiózusságát idéző palota ötszáz fő befogadására volt képes. Tánctermek, fogadócsarnok, arany- és ezüst szalon, ebédlő- és dohányzóhelyiségek, na és persze a privát szobák - ezek mind a palota tartozékai voltak.      Nem csoda hát, ha a kor előkelőségei előszeretettel tették tiszteletüket a családnál, akár nagyszabású estélyről, bálról, akár délutáni vizitről legyen szó. 

A palota, építtetője halála után még tizenöt éven át a családé volt, hogy aztán néhány viharos év után 1931-től  a könyvtárnak adjon otthont.

Rezeda azt nagyon szerette Budapestben, hogy mint minden városban, az igazi szépség nem a nagy és pofonegyszerű dolgokból eredt benne, hanem a rejtett zugokban. A női szépség is ott rejtezik a pendelyek, rokolyák, fityulák alatt, amelyekbe a szerencsés férfi egy-egy mozdulat következtében betekintést nyerhet. Rezeda kukkolta a városát, igyekezett elkapni egy olyan látószöget, amelyből belátása nyílhatott a többieknek rejtve maradó kecs és báj. Amit aztán töltőtollával jól megírt, mert a kukkolásait szerette megosztani, diszkréten, mégis lelkesen, ugyanígy hódításaival sem szeretett igazán dicsekedni, csak amikor eljött a megfelelő idő és hely, és persze személy. Egy-egy csalódott vasutas valami borozóban, egy kiégett pincér fejére tapadó hajjal , vékony hanggal egy hajdan híres pizzériában, egy hízásnak indult részlegvezető a frekventált gyorsétteremben, egy csendes, de okosan néző hajfodrász olykor tudomást szerezhetett Rezeda viselt dolgairól.

Aztán ha töltőtolla elromlott, elvitte a szerelőhöz. A töltőtollszerelés bizalmi munka volt, elvégre a munkaeszközét bízta rá Rezeda valakire, nem is akárkire. Legtöbbször a Körtérre vitte a tollat, ahol még a Horthy Miklós téren kezdett el dolgozni bizalmas jó barátja, majd, amikor 1951-ben a tolljavító és -gyártó mesterek elkerülendő az államosítást tizennyolcan szövetkezetet alapítottak, immáron a Móricz Zsigmondról elnevezett téren, Rezeda hűségesen kitartott. Aztán 1952-ben, amikor az addig főként  javításból élő mesterek megkapták az államtól az ötezer darab töltőtollra szóló megrendelést (Rezeda is beszerzett egyet), már nem maradt idő a 4. fiókban a régi törzsvendégre.

Rezeda azóta írt postairónnal, csőtollal, rotringgal, filccel, ceruzacsonkkal, töltőceruzával, mert régi töltőtollát nem tudta megjavíttatni. És amikor olykor a Lordok Házában megtelepedő gyorsétteremből (az egyik salátamosó fitos orrára fájt a foga) átmegy a tér másik oldalára, mindig megjelenik előtte a felirat, amely alatt már sosem fognak a tolla felől érdeklődni („Na, hogy szuperál a régi Pelikán?”), akár indiai füstölőt, ősmagyar bekecset, újságot vagy farmarnadrágot kapni abban a keskeny kis üzlethelyiségben, ahol olyan sokszor megfordult. 

Rezedának úgy hozta sora, hogy az Orosz Kulturális Központba ment.

Á, kiderül, az előbbi angyalka a kocsiverseny másik résztvevője, sárga szalagos kollégája láthatóan a küzdelembe teljesen belefeledkezve űzi-hajtja a kis zöld csukákat a spenótszerű lében történő minél gyorsabb előrehaladás érdekében. 

A kompozíció csúcspontján a szatír dühvel vegyes kárörömmel emel ki egy kígyót a spenótléből, hogy aztán vagy rövid úton végezzen vele, vagy mikrofonként használja Bon Jovi Dead or Alive című rockslágerének előadásához. A kifejezetten metálzenés frizurával rendelkező férfi mögött könyöklő barátnője nem is igyekszik visszafojtani az arcára kiülő rajongást, miközben hajának erotikus simogatásával próbálja felhívni magára a figyelmet, ha már némileg megereszkedett bőre és nem túl feszes idomai erre a célra nem tűnnek alkalmas fegyvernek. 

Hőségriadó, gőzölgő aszfalt, kövér izzadtságcseppek. Ez a városi ember sorsa a következő napokban.

Enyhülést találni mehet sörkertekbe, lesötétített szobába, légkondicionált üzletekbe, vagy a csaknem száz éves Szecskába...

Mai képkutatónkban csobbanunk – az 1920-as években a Széchenyi fürdő medencéjében!

ARTÉZI FÜRDŐ: A Városliget (korábban Városerdő) 1896-os rendezése előtt a Nagy-tóban két szigetet is alkotott a természet. Az Állatkerthez közelebb esőt Nádor-szigetnek írják a térképek,s rajta már a 19. század közepén egy U alakú épület állt. Sorsa máig sok kérdést vet fel, egy dolog azonban bizonyosnak látszik: az 1870-es évek végén ebből az épületből alakítottak ki fürdőt, melynek gyógyvizét a Zsigmondy Vilmos artézi fúrásaiból felszínre hozott forrás biztosította. Zsigmondy kilenc hosszú évnyi fúráskísérlet után érte el az artézi vizet, méghozzá a korában a világon a legmélyebbnek számító (s ma is nagyon tekintélyes hosszúságú) fúrással: 970 méter mélyről hozta felszínre a gyógyvizet. A fürdőben húsz kádas fürdőszoba volt, így nagyjából egyszerre 20-25 fő használhatta a létesítményt, délelőtt a férfiak, délután a nők. Persze a kor nagy divatja szerint a vizet nem csak fürdőzésre, hanem ivásra is használták, hiszen összetételénél fogva gyomorhurut, májbajok, krónikus bélhurutok kezelésére is alkalmas volt. A fürdő nagy népszerűségnek örvendett, így nem csoda, hogy a város vezetősége 1884-ben el kezdett foglalkozni egy végleges fürdő felépítésének gondolatával...

SZÉCHENYI FÜRDŐ: A tervekből 1909-ben lett tényleges építkezés: Czigler Győző tervei szerint épült fel négy év alatt az immár Széchenyi fürdő névre keresztelt gyógyfürdő – 99 évvel ezelőtt, 1913. június 16-án adták át a nagyközönségnek. A hatalmas létesítményben a népfürdő mellett magánfürdő részleg is üzemelt: leválasztva kerítéssel, és állítólag igencsak gyér forgalommal. Még a tehetősebb középosztály is szívesebben mártózott meg a gyógyvízben a népfürdő részlegén. A pillanatok alatt nagyon divatossá lett fürdő 1919-ben majdnem 900 000 látogatót vonzott, úgyhogy ismét korszerűsítésre, bővítésre lett szükség. 1926-ban ezúttal ifjabb Francsek Imre tervezhette meg az új részleget – a fürdő alapterülete így bőven megduplázódott, s ráadásul strandfürdővel gazdagodott –, képünkön már itt pihennek a fiatalok. Ekkor a Szecska Európa legnagyobb és legkorszerűbb fürdőjévé vált, ahova tíz évvel később egy második artézi forrás vizét is bekötötték, mely nemcsak a medencéket és az 1936-ban épített ivócsarnokot szolgálta ki gyógyvízzel, de az épület fűtését is biztosította. 

FÜRDŐDRESSZ: A fénykép készültekor a strandon a férfiak leginkább fekete-fehér, esetleg piros-fehér csíkos úszónadrágban „szárral vagy kivágott sportfazónban”, míg a hölgyek szigorúan csakis fürdőtrikóban jelenhettek meg. Ez utóbbinál már megengedett volt, hogy a „test vonalait jól kiemelő szabásban, szép színekben” készüljön. Bármilyen abszurdnak tűnik, már ez is nagy lengeségnek számított az előző évtizedek fürdőruha-trendjéhez képest. A 19. század végéig ugyanis a nőknek kétrészes, ám teljes testüket eltakaró, fodros, habos fürdőruha dukált (a hosszúujjú felsőt derékban egy övvel fogták össze, alulra pedig bokáig érő fekete harisnyát húztak). Ekkor a férfiaknak egy amolyan kezes-lábas úszónadrág volt a kötelező strandviselet, mely az évek során vesztett hosszából: először a karok takarása tűnt el, majd a nadrágból lett sort. Az igazi áttörést a fotó szereplői még megérhették - az 1940-es évek végén jelent meg a mai bikini első változata, melyet Louis Reard mérnök mutatott be Párizsban. A ruhadarab nevét a Bikini-atoll szigetről kapta, mivel Reard úgy gondolta, az ott végzett kísérleti atomrobbantásokhoz hasonló hatást válthat ki a férfiakból az aprócska fürdőruha. Igaza is lett, egészen az ötvenes évek közepéig tartott, míg elfogadott viselet lett belőle.

(Fotó: fortepan.hu)

Rezeda szerette a vizet, a Dunát Budapesten, Pesten, Budán, Óbudán, a Margitszigeten, ahogy hömpölyög, rohan, ahogy elfogy, kitikkad, és ahogy nyáron száraz lábbal oda lehet sétálni a Margit-híd pilléréhez, ahol a világháborúban felrobbant oromzati díszek maradványait benőtte az alga. Ahogy a hatos (vagy a négyes) villamos ugyanakkor szinte felborul odafenn a hídon, mert a férfi utasok látni akarják a sziget kiépített részén napozó nőket, ám pókhasú férfiakkal kell beérjék. De azt a kifolyást is szerette elnézni a Szabadság-híd után, amelyben hajléktalanok mosakodtak. A horgászokat a Rudas Fürdőnél. A sirályokat kicsit följebb a szennyvízbeömlő nyílásnál. Akik ahogy este ráülnek a vízre, az áramlással pár másodpercet utaznak, majd, amikor beérnek a híd árnyékába, idegesen rebbenve visszaszállnak, és kezdik az egészet elölről. A pókok tucatjait a Lánchídon. Azt a pontot a Petőfi-hídon, ahol egy vonalban látszódik a Bazilika, az Egyetem téri templom, és a Ferenciek templomának tornya. A Lágymányosi híd alatti járdaszigetet, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a vonatokra, a pedig híd pillérénél egy kempingszék áll. Szerette a homokot a Szabadság-híd pesti lábánál, és azt a pillanatot, amikor a nap már lebukott a budai hegyek mögött, de fénye még lilás rózsaszínnel önti le az egész Gellért-hegyet, a Vár-hegyet, a hidakat. 

De Rezeda azt szerette, ha meglepi a Duna. Ha ott találkozik a vízzel, ahol nem folyik. Ha ott locsog a fülébe, ahol csak beton és aszfalt van Rezeda lába alatt. A Múzeumkert falán látható jelzésnél, ahol a nagy 1838-as árvíz magasságát mutató márvány tábla áll (15 martius 1838). A Blaha Lujza téren, ahol egykor olykor megfordult a Duna, ma viszont a Közép-Duna-Völgyi Vízügyi Igazgatóság irodája áll, kirakatában pedig a Duna és egyéb folyók vízállásáról tájékoztatnak grafikonok. Melyeket Rezeda elnézeget üres óráiban, a legnagyobb csúcsforgalom pöfékelte szmogban is.

Ezért szerette a Dunát Rezeda a rádióban is. A vízállásjelentést elhallgatván ott volt a Dunán, lélekvesztőben ülve nézte a Szabadság-híd öngyilkosságra kész, komor alakjait. Hajóvonták találkozása tilos, hallgatta, és egy margitszigeti stég jutott az eszébe vagy a Római-part fűzfái. Aztán 2007-től Rezeda hiába várta a Duna suttogását, a rádió régi színházi darabokat, tánczenét és pulóveres férfiak unalmas beszélgetéseit adta le – a Duna átköltözött a világhálóra. De Rezeda most már hiába is klikkelne (bár az emberi hangot nem pótolja semmi, s Rezeda amúgy sem szeret egeret fogdosni) immáron végképp vége a dunai vízállás bejelentésének.

Bizony, a Blahára kell ahhoz menni. 

(fotók forrása: fortepan.hu)

Mától a naptár szerint is nyár van! Lassan elérkezik a várva várt vakáció, és elözönlik a várost a külföldiek. Egyre több turista nézelődik a belvárosi forgatagban, megtelik a Duna-korzó kávézókkal, fényképezőgépek százai kattognak.

De mi, budapestiek is szinte nyaraláson érezhetjük magunkat ilyenkor: kora hajnalban harmatos, friss levegő árad be az ablakon, reggel nem kell dugóban állni a rakparton, ebédidőben a kedvenc fagylalt majszolható, este pedig a tücsök ciripelése még az Astoriánál is hallható, hmm…

Kinek nem csal ez mosolyt az arcára?! 

De vajon hogy nyaraltak a múlt századfordulón a városiak?

Ha tehették, menekültek a városból, s a nyár beköszöntével az utcák kiürültek, mindenki elindult vidékre vagy külföldre.

A Hét című folyóiratban így írt Ambrus Zoltán a budapesti nyári hangulatról:

„Aki csak bírja magát, június elején siet el, bárhová a pokolba, mint ahogy Bombeyből rohannak el az angolok az első pestis hírekre. Még az se marad "itthon", akit valami ide köt: azok, akiket napközben a Kossuth Lajos utcában látunk, nagyobbrészt leányfalvai, törökbálinti vagy gödöllői lakosok. A hű Krecsányin (K. Kálmán rendőrkapitány, detektívfőnök - a szerző) kívül igazán csak azok tartanak ki, akik: nem élnek, csak dolgoznak"

A tehetősebb családok szinte kivétel nélkül összecsomagoltak: a ház asszonyai a gyerekekkel pancsolni utaztak, várták őket a híres fürdőhelyek tucatjai, míg az uraságok „szalmaözvegyként” töltötték itthon hétköznapjaikat, és időnként a családhoz csatlakozva mulatták a nyarat.

Akik mindezt nem engedhették meg magunknak, de a látszat fenntartásáról gondoskodni akartak, két dolgot tehettek: vagy egész télen koplaltak, hogy összegyűljön a pénzük a nyaralásra, vagy nyáron két hétre lehúzták a redőnyöket, bezárkóztak a lakásba, eljátszották, hogy nincsenek otthon és közben mindenféle történeteket találtak ki a képzeletbeli nyaralásukról.

            A Vasárnapi újság hirdetési rovatában egész évben fel- felbukkant egy utazásra csábító ajánlat. A vidéki kastélyok és kúriák megteltek élettel, különösen a gyógyvízzel rendelkező helyek. Itthon hódított a parádi gyógyszálló, külföldre a szlovén, horvát és osztrák sós vizek csábították az embereket. Mindenféle betegségekre gyógymódot kínáltak, ki ne kapott volna kedvet egy kis kiruccanásra!

Budapesten sem állt meg az élet, csupán az volt feltűnő, hogy jobbára csak lézengtek az emberek. A szörnyű hőségben kimozdulni sem volt kedve senkinek az enyhet adó hűvös szobákból. S bár a körúti fagylaltárus standja vagy épp a limonádét kínálgató bódé csábító volt ugyan, a korzózásra rendszerint csak az átutazóban lévő vidékiek vállalkoztak.

Őket, és a halaszthatatlan ügyeiket mégis intézni kényszerülő fővárosiakat egyetlen dolog éltetett: a hűs permet, melyről a századfordulós Pesten a „Fővárosi Közterület Fenntartó” brigádjának volt köszönhető. Az utcaseprők munkáját kiegészítő, egész nap esőszerűen öntöző locsolóemberek gondoskodtak a hőség elviselhetőbbé tételéről. Locsolták a járdát, az utakat, és olykor az is előfordult, hogy (természetesen csakis véletlenül) az uraságokat.

Akinek pedig ennyi víz nem lett volna elég, az csobbanhatott valamelyik budapesti fürdőben, ahol a nyári társasági élet pezsgett, vagy kávézni, nézelődni, hűsölni és társalogni - csakis víz nélkül!, de a víz közelében - a Margitsziget lombos fái adtak teret: a Nagyszálló terasza vonzotta ide az embereket.

Előző graffitis posztunkra reagáló kedves kommentelőnk tanácsát megfogadva, tegnap ismét régi vésett téglák nyomába eredtem. A XI. kerület Alsóhegy utca - Daróci út környékének összevisszaságában a valamikori katonai ruharaktár E alaprajzú hatalmas épületegyüttese még ma is a rendezett összképet mutat, még annak ellenére is, hogy a főépület körül elszórtan elhelyezkedő négy-öt kisebb-nagyobb klinkertéglás melléképület erősen igényelné a felújítást...

Belépve a kapun mindenesetre nem nehéz elképzelni, ahogy katonák százai teljesítenek itt szolgálatot - hivatalosan 1905 és 2005 között (ez áll az emléktáblán). S bár az épület eredeti funkciója a katonai ruharaktár és ruházati ellátó központ volt, az objektumból nem hiányzik a gyakorlótér és a focipálya sem. A főépületet és az egyik melléképületet még ma is zárt szállítópályák kötik össze: nem csoda, hiszen az egykor közvetlenül a melléképületnél megálló vonatszerelvényekről így lehetett leggyorsabban le- és felpakolni a bakancsokat, zubbonyokat, nadrágokat, miegymást.

A valamikori vasúti fogadóépület (és vele együtt az egész objektum) most a Nemzeti Örökségvédelmi Központ céljait szolgálja (műtárgy-mosó működik benne), de a falán még most őrzi az egykori bakák emlékét. 

A több száz graffiti zömében az 1930-as 40-es és 50-es évekből való, de találtam 1990-ből és 1902-ből is néhányat (ekkor már biztosan állt tehát a ház, ahogy ez egyébként korabeli térképen is szerepel).

S hogy mit örökítettek meg a vonatsínek mellett vagy a raktár fala mentén őrködő katonák?

Elsősorban önmagukat: nevüket, származási helyüket, azt, hogy hány napjuk van még hátra a leszerelésig. Az érzelmesebbek szerelmük nevét farigcsálták a téglákba, a költői lelkületűek pedig akár egész versidézeteket véstek fáradhatatlanul a falra.

Megható érzés volt ott állni több száz katonával szemközt, akik közül biztosan sokan már nincsenek közöttünk. Egyetlen tégla emlékeztet rájuk, amely így, ismeretlenül is életük egy kis darabját teszi láthatóvá nekünk.

Ezúton köszönöm a Nemzeti Örökségvédelmi Központ munkatársainak a kedvességet és a segítséget! 

(graffitis sorozatunkat folytatjuk...)

Tavasz van, május, hol esik, hol hétágra süt a nap és egyre több helyén a városnak rendeznek ilyen-olyan szabadtéri programokat, vásárokat. Én például szombaton a Pálinka Fesztiválra mentem volna  – ha nem fújja el az esti szél a kezdeti lelkesedésemet. De elfújta, és így legalább maradt időm egy kicsit utánanézni a BNV budapesti történetének – mert ha már május,és szabadtér, gondoltam, erről írok.

(akárcsak Móricz Zsigmond, aki így írt a BNV-ről 1932-ben)

Már csak azért is, mert egy remek részletet találtam a NAVA-n 1936-ból, amely arról számol be, hogy hogyan építették fel ebben az évben a Nemzetközi Vásár pavilonjait a Városligetben – mert kezdetben itt kapott helyet a híres BNV. A filmecskéből kiderül – számomra mindenképpen meglepetésként, hogy az azévi meghívott külföldi kiállítók között nem csak Ausztriát, vagy Finnországot találjuk meg, hanem Egyiptomot is.

Hogy milyen nemzeti termékkel képviselhette magát az afrikai ország ez egyelőre számomra titok, de, hogy kis hazánk egy pár év múlva típusukat tekintve többek között milyen „vállalatoknak” biztosított bemutatkozási lehetőséget, arra támpontot ad az a fotósorozat, mely a 40-es évek elején készült a vásár területén.

Mert bizony látnivaló, hogy kiállított itt az a Hangya Szövetkezet, mely fél évszázadon keresztül az egyik legsikeresebb magyar összefogás volt. Sőt nem is csak, hogy kiállított, hanem egy teljes pavilonépületet kapott. Az 1898-ban alakult szervezet célja az volt, hogy a vidéki termelők egymással együttműködve – kezdetben az állami támogatás hiányát orvosolva – a lehető legrövidebb úton, önmagukat képviselve juttassák el terményeiket a vásárlókhoz és az így kialakult erős érdekvédelmi hálón belül tartsák és keringtessék a bevételt. A szövetkezetnek a kép elkészülésének idején 700 ezer tagja volt, 30 konzervgyára és 400-nál több boltja ahol csak hazai terméket forgalmaztak. Az így megerősödő szövetség egyébként később más úton is növelte bevételét – például úgy, hogy egyes budapesti építkezésekbe is beszálltak, mint ahogy tették ezt az egykori (és mai) újlipótvárosi Odeon-Lloyd mozi esetében is.

Azt már nehezebb megfejteni , hogy a kép másik oldalán látható Gyobész mozaikszó mit takar (nekem legalábbis nem ment), de az biztos, hogy a bész belőle a beszerző, értékesítő mezőgazdasági szövetkezetekre utal – akik a korban a Hangya együttműködő partnereként voltak jelen a vásáron.

És végül, a pavilonban kapott egy kis helyet a szintén a Hangyához tartozó, annak tagszövetkezeteként működő Szőlőskert is – azaz a Szőlőskert Borértékesítő és Fogyasztási Szövetkezet amely, mint ez jól látszik – a hazai bortermelők érdekképviselete volt.  Külön érdekesség – és fontos információ az olyan Budapest-szeretőknek, mint én –, hogy a szövetkezetnek 1941-ben az a híres Lauber László-Nyiri István tervezőpáros tervezett épületet a Jókai utcában, akik a XII. kerületben a Kékgolyó utca 10-ben megalkották a hazai modernizmus talán legszebb lakóházát vagy épp a Mecsek Szállót Pécsett. Kár, hogy mára ez a szövetkezeti székház nem maradt meg.

Mint ahogy nem maradt meg a Hangya a fotón látható kiállítási épülete sem – az egykori Nemzetközi Vásár pavilonjait ugyanis a hetvenes évek közepén, amikor a BNV már Kőbányára költözött – három kivételével – könyörtelenül lebontották.

Annak a minden bizonnyal magyar szőlőt majszoló fiatal lánynak az örömében viszont még így is önfeledten osztozni tudunk, akit a vásár fogatagában kapott lencsevégre az ügyes fotós. 

(a képek forrása: Fortepan.hu)

Bő száz évvel ezelőtt Adorján György, a jó kézügyességgel megáldott, kreatív fiatalember rendszeresen eltűnt szerény kis váltóőrbódéja mögött a Múzeum körúton, hogy megörökítse magát az utókor számára. Biztosan a tilosban járt akkor, amikor üres perceiben – és ebből igen sok akadhatott – hol monogramját, hol egészalakos portréját véste a kemény klinkertéglákba a belváros kellős közepén, az Eötvös Loránd Tudományegyetem épületének külső falára, egy kevésbé szem előtt lévő kis beszögellésbe. Sőt, egy ízben még nemzeti érzelmeinek is szép emléket állított: kicsit szögletes vonalvezetéssel a magyar címert is belevéste az egyik kézre álló téglába.

(fotó: Láng-Miticzky András)

Szóban forgó váltóőrünk egyébként nem volt egyedül. A lóvasútjáratok eligazítása közötti szünetben, amikor sem a váltót nem kellett átállítani, sem zászlókat nem kellett lengetni, Adorján szórakozását sok más kollégája is követte. Sőt mi több, Adorján csupán egy hagyomány – igaz, nagyon lelkes – követője volt: bizonyos Szolga I. már 1884-ben farigcsálta a téglákat, s őt követték még sokan: Csonka Ernő, Gróf Ferenc, Tekler József, Nagy Károly.

A százéves graffitik – csodával határos módon – ezidáig megmenekültek a pusztulástól, dacára az időnek, légszennyezésnek, épület-felújításoknak. Hiába, kemény anyag ez a klinkertégla! Ám miután tavaly először egy ízléses narancsszínű cső került részben eléjük, az elmúlt hetekben a csiszológép áldásos munkáját is megismerhették: Adorjánék keze nyomát már csak alig-alig lehet észrevenni az egyébként is porózusra, s ezáltal könnyebben tönkremenő felületűre polírozott téglákon!

Így törlődik ki végleg a város történetéből a graffitiző váltóőr-csapat, s leszünk mi is szegényebbek egy szerethető történettel…. 

Vegyünk példának egyet! Az elemzés végén mindenki maga döntheti el, szétnéz-e az üzletben. Haas Mór nem habozott közhírré tenni, hogy irodaszerek eladásával foglalkozik. A kirakat közepén hatalmas betűkkel jelenik meg a neve, mellette már „csak” mellesleg közli, hogy Erika és Ideal típusú írógépekkel, valamint Dayton márkájú mérlegekkel foglalkozik. De ha valakinek számológépre lenne szüksége, az se menjen messzire. A kiállított portékák ugyancsak lényegre törőek: mérlegek, mérlegek és mérlegek. A teljes üvegfelületet kihasználva, földszinten és emeleten egyaránt megjelennek a termékek. A bejáratot eltéveszteni sem lehet: csak ott nincsen kiállított elem. Funkcionális, egyszerű, közérthető, reklámnak kiváló. Én bemegyek, klaviatúra helyett egy írógép még jól jöhet.

http://hg.hu/cikk/design/8128-a-kossuth-lajos-utca-stockholmban 

A sűrűn beépített, szűk józsefvárosi utcákat elhagyva, a gangos bérházak köves udvarai, a Füvészkert és az Orczy-kert zöldellő fái után, az Orczy út másik oldalán az ember egy különös világba csöppen. Itt kezdődik ugyanis a józsefvárosi tisztviselőtelep, mely merőben eltér a környezetétől: barátságos kisváros ez, egy-kétemeletes házakkal a 19. század végéről, mögöttük pedig hatalmas (legalábbis városi értelemben) kertek, udvarok.

A valaha a főváros tulajdonában álló, jobbára a bolgárkertészek által végzett földművelésre, olykor lóvásártér célra vagy éppen katonai gyakorlótérnek bérbe adott terület nem sok pénzt hozott a főváros konyhájára. Így, miután 1883-ban megalakult a Házépítő Tisztviselők Egyesülete, hossza mérlegelés után (egészségügyi szempontok, a telek ára, megközelíthetősége) ezeket a telkeket szemelték ki céljuk megvalósítására. Az pedig nem volt más, mint hogy az egyesület tagjai számára kölcsönből finanszírozva olyan családi házakat építsenek, amelyeknek a havi törlesztőrészlete nagyjából annyi, mint - máshol, bérlakásban lakva - a havi lakbér lenne.

A vállalkozás sikeres lett: 1884 őszén megszületett a határozat, miszerint a harmincezer négyszögölnyi területet, egy korona négyszögölenkénti vételárért, átengedett a főváros az egyesület számára a telep megépítésére. A telepen szigorú szabályok voltak: legfeljebb kétlakásos családi házakat volt szabad felépíteni, melyeket eladni az egyesület tudta nélkül nem lehetett, s melyekben csak egyesületi tagok, azaz Budapesten lakó állami, fővárosi, megyei tisztviselők, tanárok, tanítók és közintézetek hivatalnokai lakhattak.

A tervekből valóság lett, és pár év leforgása alatt megszületett a pesti oldal egyik legszebb, legélhetőbb kertvárosa, mely ma is ámulatba ejti a Hungária körút, Üllői út forgatagából oda csöppenőt.

Itt, ennek a földi paradicsomnak a szélén pedig ott áll ma is a valamikori honvédségi ruharaktár hatalmas épülete, mely már a tisztviselőtelep építésekor is elfoglalt egy egész tömböt, igaz, 1913-ig biztosan nem ugyanebben, hanem a helyén álló, valószínűleg jóval kisebb épületben működve. (lásd térkép)

Nem is csoda, hogy szükség volt effajta raktárra itt (ahol persze a ruhák javítását, sőt egyes ruhaneműk varrását is végezték), hiszen a környéken megannyi katonai intézmény volt. A későbbi pénzverde helyén huszárlaktanya és lóistállók, az Orczy-kert másik oldalán a Ludovika Akadémia, az Orczy-kertben pedig barakk-kórház működött. A ruharaktárból lett létesítményt aztán 1930-ban alakították át ruhagyárrá, s ettől fogva hivatalosan is katonai és civil ruházat gyártásával, varrásával foglalkozott. A második világháború alatt zsidó lányok, asszonyok munkaszolgálatként itt varrták a katonaruhákat, majd 1958-tól kezdve ez lett a Május 1. Ruhagyár (a civil ruhák gyártásától fogva pedig Elegant – Május 1. ruhagyár), amely egészen 1994-ig működött.

A gyár elnevezése persze kihagyhatatlan "poén" lett a május elsejei felvonuláson - a dolgozók rendre az első felvonuló csapatok között integettek a dísztribünön ülőknek, ezzel mutatva jó példát minden szocialista munkásnak. Hiszen a Május 1.  ruhagyárban minden napot munkával ünnepeltek a dolgozók. 

(Források: http://jozsefvarosanno.ucoz.com, http://tisztviselotelep.hu)

Idén áprilisban ünnepeljük az intézményesült hazai műemlékvédelem megszületésének 140. évfordulóját, április 18-a pedig 1984 óta a Műemlékvédelem Világnapja. Ezekhez a jeles dátumokhoz kapcsolódva pénteken a Parlamentben átadták az ICOMOS díjait a 2011-ben a legjobbnak és a legrosszabbnak ítélt műemléki helyreállításokért. 

Mi pedig egy merész, s persze abszolút költői kérdéssel ünneplünk: vajon annak idején kapott-e volna ICOMOS-díjat, avagy Citrom-díjat az első nagyszabású műemléki felújítás, a Mátyás-templom helyreállítása? 

Következzék néhány műemlékvédelmi alapfogalom...

Műemlékvédelem: A Franciaországból - többek között Victor Hugo kezdeményezésnek köszönhetően - induló, szervezetten az 1800-as évek eleje/közepe óta az épített örökség védelmét (feltárását, kutatását, megőrzését és helyreállítását) célul tűző munka, mely Magyarországon a 19. század derekán kezdett meghonosodni. Hivatalosan csak 1872 áprilisában indult meg az itthoni műemlékvédelem a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottságának megalakulásával, melynek feladata a történelmi műemlékek felkutatása, osztályozása és lajtsromozása lett. A kezdeti időkben a tudományos munkatársak munkáját lelkes önkéntesek segítették, akik jelentős részt vállaltak az ország műemlékeinek összeírásában. Az ügy fontosságát észlelve az Országgyűlés 1881-ben törvényi szabályozást hozott a műemlékek védelmében, mely kiterjedt a műemlékvédelem kényes pontjaira is, mint a büntető intézkedések lehetőségei, a kisajátítások és jogi viták kérdései, de egyúttal kitért a munka szervezeti formájának megújítására is: létrejött a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelete alatt működő Műemlékek Országos Bizottsága, mely egészen az ötvenes évekig zavartalanul végezte munkáját, s mely tulajdonképpen a mai KÖH elődje.

Purizmus: A műemlékvédelem kialakulásának idején a legelterjedtebb - és azóta erősen bírált és felülírt - helyreállítási módszer, mely az egyes műemlékek stílustisztaságát tartotta a legfontosabb követendő szempontnak. Azaz csak az eredeti állapot visszaállítását tartotta elképzelhetőnek egy műemléki helyreállítás vonatkozásában, teljességgel "megfeledkezve" a későbbi korok nyomainak megőrzéséről. Ha a helyreállítás során az eredeti állapot elérése nehézségekbe ütközött (pl. nem volt hiteles leírás, rajz stb.), akkor az adott korról, stílusról ismert információk alapján alkotta újra a hiányzó részeket a helyreállító, ráadásul az eredeti, de töredékes vagy sérült részek teljes eltávolításával, pótlásával hozta létre a régi-új állapotot.

Mátyás-templom helyreállítása: Sajátos módszerrel operált Schulek Frigyes építész, a Mátyás-templom helyreállításakor, mely gyakorlatilag az ország első nagyszabású műemléki restaurálása volt. Miután Trefort Ágoston miniszter 1874-ben megbízta Schuleket, hogy a torony, valamint a templom helyreállítására "régi alakulásoknak megfelelőleg" tervet és költségvetést készítsen, az építész eltökélte, hogy a templomot úgy újítja majd fel, hogy azon láthatóvá váljon a dicső múlt. Ám Schulek némileg válogatós volt, így az idejében éppen leginkább barokk kinézetű templomról épp a barokk formákat tüntette el végleg, s - ahogyan az ma is látható - nagy fantáziával a meglévő románkori és gótikus jegyek mellé további elemeket toldott - szintén a romantikus gótika jegyében. Így lett neogótikus erkélykoszorúja a harangtoronynak vagy így kapcsolódik ma már királyi oratórium a szentélyhez. S mert a purizmus sem volt idegen Schulektől, a töredékes, sérült részeket teljességgel újakkal pótolta, így valójában csak nagyon kevés az eredeti kő a mai épületben. Egyúttal kiszabadította a templomot a környező épületek közül, azaz lebontatta a közvetlenül szomszédos házakat. A helyreállítás vagy inkább újjáépítés munkálatai egészen 1896-ig tartottak, s ahogy szinte mindenhol olvasható: ekkorra a templom ha nem is az eredeti állapotában, de ismét a régi fényében ragyogott.

ICOMOS-díj: Az UNESCO műemlékvédelmi világszervezete az ICOMOS, mely szakmai civil szervezetként 1965 óta javaslataival, ajánlásaival segíti az egyes országok műemlékvédelmének alakítását. Az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága 2006-ban alapított díja évente a három legjobban sikerült műemlékvédelmi helyreállítást jutalmazza.A díj célja, hogy "a példaszerű helyreállítások segítségével a társadalom, a szakma, társ civil szervezetek és a civil műemlék tulajdonosok számára megmutassa azokat a lehetőségeket amik a szakszerű, értékmentő műemlék helyreállítás során szellemi mintául szolgálhatnak". Budapesten a Király utca 9-es számú lakóház vagy az ELTE tömbjében a Gólyavár épülete kapta már meg a díjat - idén nincs budapesti nyertes. Az ICOMOS-díjjal egyidőben kiosztják a Citrom-díjat is, mely értelemszerűen a legkevésbé szakszerű, legrosszabbul sikerült, helyreállítások jutalma...

Vajon Schulek Mátyás-temploma melyik díjat vehette volna át? 

(a képek forrása: varoskepp.blog.hu, wikipedia.hu)

A tavasz hagyományosan a külső-belső megújulás időszaka. Így volt ez régen is. Nagytakarítás, meszelés, függönymosás, a bútorok áttologatása, a kert rendbeszedése is ekkor zajlott a legtöbb helyen. Mai képkutatónkban egy tavaszi nagymosás napján toppanunk be a lencsevégre kapott, nem túl módos háziakhoz, valamikor 1912-1913 táján….

A család a ház udvarán büszkén áll a fárasztó munka eszközei mellett, melyek közül néhányat már alig ismerünk fel. Hiába, a mosógép csodás dolog!

 (A kép forrása: Fortepan.hu)

NAGYMOSÁS - KISMOSÁS:

Egy háztartás összegyűlt szennyes ruháit a cseléd (vagy ha nem volt, hát a család nőtagjai) nagyjából hetente kimosták. Erre azért is volt szükség, mert a hajdani gardróbok sokkal kevesebb ruhaneműt rejtettek mint manapság. Ha valaki szegény volt, hát azért, ha pedig gazdagabb, akkor sem jutott feltétlenül minden napra új ruha, hiszen a kor női divatja drága és nagyszabású ruhák viselését követelte meg – sokszor egy-egy alapdarabot különböző kiegészítőkkel variálva hordtak a hölgyek. A heti alsónemű és felsőruházat mosása volt a kismosás. A nagymosásra ennél ritkábban került sor: volt, ahol havonta, de máshol akár még ritkábban álltak neki a függönyök, abroszok, ágyneműk kimosásának. A nagymosásra egy teljes napot (méginkább szinte kettőt) rá kellett szánni, ilyenkor nem jutott idő más házimunkára. A városi bérházakban erre az alkalomra előre le kellett foglalni a mosókonyhát, a szárítópadlást, s – ha valaki tehette – hívni a mosónőt.

MOSÓFAZÉK:

Képünk előterében a mosás talán legfontosabb kelléke a mosóüst vagy mosófazék látszik. A mosás reggelén begyújtottak az üst alatt, s forrásig hevítették a vizet, melyet a mosás során többször is pótoltak. Az üst hatalmas fülei mutatják, hogy bizony nem volt könnyű a fortyogó vízzel teli edényt emelgetni, s vigyázni kellett, nehogy leforrázza magát valaki. Ugyanebben a mosófazékban főzték ki az előzőleg kézzel már átmosott a fehér ruhákat is, az alsóruházatot, az ágyneműt, sőt még a konyharuhákat is – de ezt csak miután a többi, kényesebb anyaggal már végeztek. A kifőzéshez szappandarabokat dobtak a forró vízbe, majd a húszas-harmincas évektől kezdve megjelentek a különböző mosószerek, melyek lassan kiszorították a mosószappant. A nagy fazékban tehát forrt a víz, benne a ruhák, fölötte pedig ott állt a dolgos asszony, és egy hatalmas fakanállal kevergette az egészet.

MOSÓTEKNŐ:

A mosás talán legfárasztóbb része a dörzsölés, a kézi mosás volt. A nagymosás előtt napon érdemes volt az erősen szennyezett ruhaféléket (férfiruhák, gyerekruhák pl.) előre beszappanozni, azaz a mosóteknő szélére teregetve tetőtől talpig jól bedörzsölni, majd a fából készült teknő közepére púpozva egy éjszaka úgy hagyni. Aztán másnap jöhetett a vízben való dörzsölés, mosás, egyesével, minden egyes ruhánál. A kényes ruhaneműk tisztítása után aztán előkerülhetett a mosókefe is, amellyel a legkoszosabb részeket (pl.: férfi ing nyaka, kézelője), meg aztán a háztartási textileket jól megdörzsölték, de vigyázni kellett, nehogy tönkre tegye az anyagot a súrolás. Olyannyira kényes kérdés volt ez, hogy a legtöbb háziasszony csak akkor engedte a kefe használatát, ha ő maga is jelen volt a műveletnél. A mosóteknő egyébként a városi bérházakban a mosókonyhába be volt építve: a vezetékes csap alatt nagy méretű mosómedence helyettesítette a teknőt.

KÉZI FACSARÓGÉP:

A legörömtelibb, de mindenképpen a leglátványosabb pillanata volt a nagymosásnak a facsarás. Főleg, ha valakinek olyan korszerű és gyönyörű facsaróberendezése (azaz centrifugája) volt mint a képen látható családnak. A mosás, főzés és öblítés után – a fehér ruháknál ez utóbbi során kékítővel fehérítést is végeztek – jöhetett a víz kicsavarása a ruhákból. Amíg nem volt hozzá berendezés, a nagyobb anyagokat a két végénél fogva ketten csavarták-facsarták, aztán be a ruháskosárba, és mehetett a szárítókötélre. A gépi facsaró persze sokkal hatékonyabb és kevésbé fáradalmas volt: a berendezés első része mintegy centrifuga működött (a kar tekerésével forgott egy lyukacsos belső dob), a hátsó oldalon pedig a két henger között a gyűrődött, még kissé nedves ruhákból az utolsó csepp nedvességet is kiszedték, és persze egyúttal kicsit ránctalanították a ruhát.

A nagymosás utáni nap rendszerint kicsit könnyített volt – mindenki igyekezett sajgó tagjait pihentetni. Aztán pedig kezdődött minden elölről, a vasalással, s a többi házimunkával, egészen addig, míg a korszerű háztartási gépek (köztük a mosógép is) meg nem jelentek a háztartásokban.

A Gellért-hegy az egyik nagy kedvencem…

Mert melyik az a milliós nagyváros, aminek a kellős közepén egy fantasztikus szikla meredezik, melegvizű gyógyforrásokkal, védett növényekkel, sziklakápolnával és kevésbé ismert déli oldalán egy gyönyörű parkkal?

Valamikor a Gellért-hegy a pestiek és budaiak Húsvétjának fontos kelléke volt -kálváriáját tavaszonként ezrek járták végig. 

Rezeda Kázmér bensőséges viszonyt tartott a kenyérrel, nemcsak mert szerette a jó kenyeret, hanem mert tudta, az „az életnek jó jele”. És azt is tudta, álmában „Jóízű kenyeret enni, és ízével felébredni: mutat egy jó barátot, akinek ígéretére számíthatunk”.

Ezért igyekezett jóízű kenyeret venni, mindig, akkor is, amikor jegyre adták, amikor homokot vagy makkőrleményt kevertek hozzá, amikor a szovjetek géppisztollyal lőttek a kenyérért várakozók közé, amikor csak egyféle kenyeret lehetett venni a kenyérgyárból, és most is, amikor a nagy választék csak a jó kenyér hiányát próbálja elfedni. Hiába ülik torukat a pizzás masnik, virslis hasék és egyéb, erőltetetten pöffeszkedő, puffasztott, ízfokozóval töltött termékek, a jó, szelíden várakozó, odabújós, széles mosolyú kenyér ritka volt, mint Katalin az Anna-bálon. Sokat álmodott a kenyér hűlt helyéről. Márpedig „kenyeres kendő, amely üres: szégyen”.

Rezeda nemcsak a fehér lisztből készült kenyeret szerette, jóízűen ette a régen szegények kenyerének tartott rozs- vagy árpakenyeret. De a lepénykenyeret is szerette, a pitát, és persze a pizzát sem vetette meg – Nápolyban járván mindig evett a szélén kissé megégett, a maga teltségében összetéveszthetetlen és utánozhatatlan ízű pizzából, aminek sörrel ágyaz meg a helyi népség, hogy a végén azzal is fedje le. Indiai csapátit is szívesen vett a currys szósz mellé, a német fekete pupernickel savanyú ízét pedig mohás dómok látványával vagy a klasszikus német filozófiával öblítette le. 

Vett fehérpékeknél kiflit, zsemlét puha nyári kabátban, kalapban, sétapálcával, esett be feketepékekhez parasztkenyérért hajnalban feslett felöltővel, sártól csöpögő kalocsniban. Vitetett olasz mester gyúrta kenyeret pékhez, és mutatott neki kovászt eladósorban lévő lány, amint a kelengyéjének tartozékát. Tarokkozott azzal a Lővenstein Antallal, aki a kiflisodrógépet szabadalmaztatta, majd rendelt a főúrtól zsemlét – és vesztett.

 Egyik nap Rezeda a Mester utcában járva belépett egy pékségbe. Megéhezett ugyanis, és valami finomat keresett. Lővensteint már egy ideje átkozta, mert a pesti kiflik a régiek nyomába sem értek. Azért kért egyet, mert Rezeda nem vesztette el egykönnyen a hitét. És kikerekedett a szeme.

Igen, erre a kiflire várt már rég.

Nem volt ropogós, hanem foszlós, mint a kalács, árnyalatnyit édes, vajas, de nem olyan croissant-szerűen, amin érződik a túl sok növényi zsiradék. Tökéletes volt, olyan, amit csak elrontott volna egy rákent újabb réteg vaj, s ami önmagában is teljes ételt alkotott.

(A képen: Beer Sándor és Bálint József sütödéje a Conti utcában - Forrás: www.pepi.jalbum.net)

Rezeda másnap visszament, és sora megkóstolta a többi péksüteményt. A csokis rúd leveles tésztája nem volt túl zsíros, de száraz sem, úgy ropogott a foga alatt, mint a tűz a zugligeti búcsúkban. A lepény, ez a mai budapesti pékszíntéren ritka vendég levegős volt, szellős, de mégis volt benne tészta, liszt. A kakaós csiga körfolyosóit járva ugyancsak azt érezte Rezeda, igen, számíthat egyik visszatérő álmára. Amit már rég nem álmodott, ugyanis kellett hozzá a napközben evett jó pékáru. „Katonakenyér, amelyet egy asszonynak adnának ajándékba jegyzi egy asszonynak elcsábítását” . Rezeda bizakodva vette az útirányt az ágya felé.

És nem akarta elárulni a péksége titkát senkinek.

Április elsejét sokféleképpen lehet köszönteni. Mi, rövid bejegyzésünkben most (magunkhoz híven), Budapest és e nevezetes nap kapcsolatát egy egykori vicclap, a Borsszem Jankó segítségével tárjuk fel. Következzenek alább a bolondok napjára megjelent budapesti vonatkozású tréfák az újságból – némi magyarázattal. Jó szórakozást!

Ellinger  a készülő uj operaházhoz

szegődött: szerződése 40 esztendőre szól

s a müvész kötelezte magát, hogy addig

megnem hal, sem el nem reked. 

Borsszem Jankó, 1882, április 1-jére

Mai bejegyzésünkben színházba invitáljuk Önöket. Méghozzá a Nemzetibe!

Az apropót az adja, hogy  – mint arról a napokban több helyen is írtak – Nemzeti Színházunk sokat vitatott aktuális épülete éppen tízéves lett idén márciusban…

De mi volt előtte?

Az alábbiakban a nemzet színházának valamikori épületeit és legfontosabb helyszíneit szedtük össze – fordított időrendi sorrendben.

(Egy kis adalék a színház történetéhez: csak a 20. században négy alkalommal hirdettek pályázatot a színház új épületének tervezésére (1912-13-ban, 1965-ben, 1989-ben és 1997-ben), és legalább tíz lehetséges helyszín került szóba a Felvonulási tértől a Hungexpo területén át a Margitszigetig és a Várig.)

A tízéves épület a Bajor Gizi parkban. Tervezője Siklós Mária. Alapterülete meghaladja a húszezer négyzetmétert, és egyszerre (a két kis színpadot is beleértve) nagyjából 900 ember befogadására képes.

 Persze lehetne idén akár tizennégy éves is a színház, ha az Erzsébet-téren lerakott alapkő fölé épületet is építenek. 1997-ben Bán Ferenc tervét ítélték a legjobbnak, mely egy több mint 800 fős színházépület megvalósítására született. Az építési szándék pedig olyannyira komoly volt, hogy 1998. március 28-án a színház alapkövét is letették...

 Ismerős? A régi-új Magyar Színház épületében is állomásozott egy ideig a Nemzeti. A Hevesi Sándor téren álló színházépület eredetileg is a Magyar Színház számára készült 1897-ben, melyet 1914-ben Vágó László tervei szerint építettek át. Mai formáját aztán a hatvanas évek derekán nyerte el a színház, pontosan akkor, amikor bérlője lett – egészen 2000-ig – a Nemzeti társulata. (Az építkezés két éve alatt a Nemzeti a mai Tháliában játszott.). Ekkor a vasfüggönyig és a tartófalakig bontották vissza az épületet, s egy 750 fős színházteret hoztak létre – a kor ízlésének jegyében, melyet ma ismét a Magyar Színház birtokol.

Vagy ünnepelhetnénk a 137 éves évfordulót is – igaz, az 1875-ben átadott Blaha Lujza téri épület csak átmenetileg, 1908 és 1964 között adott helyet a Nemzeti Színháznak, előtte a pesti Népszínház működött benne. A neoreneszánsz épület tervezését a bécsi Fellner és Helmer cég végezte, a patkó alakú, háromemeletes nézőtéren több mint 1400-an fértek el ülve, s további csaknem ötszáz ember kaphatott állóhelyet. A népszínház társulata azonban 1907-ben feloszlott – ekkor bérelte ki a Nemzeti Színház az épületet, s működött ott egészen a metró építése miatt elrendelt bontásig.

A grandiózus Blaha Lujza téri színház elődje nem messze onnan állt – a mai Astoria csomópontnál, nagyjából a sarki modern irodaház helyén. Az 1835 és 1837 között épült épület 1841-től viselte a Nemzeti Színház nevet, ám valódi színházépületté csak 1875-ös átépítése, bővítése után lett. Ekkor az addig egyemeletes színházat megtoldották még egy emelettel, sőt egy, a színészek lakásait és színészműhelyeket magába foglaló bérházat is hozzáépítettek. Ebben a házban aztán 1908-tól azért szüntették be az előadásokat, mert az épület tűzveszélyessé és életveszélyessé vált, így aztán öt év múlva el is bontották.

Ezzel a végére – vagy az elejére – értünk a Nemzeti Színház hányattatott sorstörténetének, mely reméljük egy ideig nem bővelkedik majd újabb fordulatokban….

(A képek forrása: csepelinfo.hu, epiteszforum.hu, magyarszinhaz.hu, fortepan.hu, fszek.hu)

Ez év elején derült ki, hogy Józsefvárosban újabb öt épület került be abba az egyre csak bővülő kalapba, ahova a védett értékek tartoznak. Szürke hétköznapjainkban hajlamosak vagyunk elsuhanni a város rejtett kincsei között. Csak előre tekintünk, olykor pedig megérné felfelé nézni, az épületeket figyelni! 

Következzék a második adag!

Gyulai Pál utca. 16.

Feketén- fehéren áll a Kőfaragó és a Gyulai Pál utca sarkán az 1907-ben átadott szecessziós bérház.

Építtetői, Haller Náthán és felesége, ha az élénk színeket nem is, de az emberalakos díszítéseket biztosan kedvelték. (Megjegyzem, nem tudhatjuk pontosan, a jelenlegi szín az eredeti-e.) Melyik alak kit és mit rejt? Találgatásra adhat okot, hogy a tulajdonos a közelben lévő Német utcában pálinkaméréssel foglalkozott. Nem meglepő tehát, hogy az épület sarkán a magasban „trónol” Hermész, alias Merkúr, aki a kereskedelem istene a görög-római mitológiában. Alakja eltéveszthetetlen: fején a szárnyas kalap (ő volt ugyanis az istenek közötti hírvivő is), kezében pedig a caduceus, azaz a hírnökpálca. A 19. század végén – 20. század elején minden valamirevaló kereskedő házán ott találjuk Hermészt – ezen az épületen mindjárt több példányban is. Hermész alakja alatt ott a „szentháromság”, azaz az építészet, szobrászat és festészet címerpajzsai. Úgy látszik, Fodor Gyula, előszeretettel alkalmazta ezt a díszt az épületein – ennek a háznak is ő volt a tervezője.  Ha tovább pásztázzuk a homlokzatot, a második emeleti ablakok kötényében megpihenő domborművek között találunk kőfaragót (utcanévre utalva), oroszlánnal harcoló alakot, aki a bátorságot megtestesítő Herkules, szintén a mitológiából, de szerepel maga Haller Náthán is (legalábbis szerintünk), amint épp egy gabonakévét nyújt feleségének (a pálinka alapanyagát). De persze az is lehet, hogy a kereskedelemben is fontos Bőség allegóriáját látjuk, búzakalásszal a kezében…

Ez év elején derült ki, hogy Józsefvárosban újabb öt épület került be abba az egyre csak bővülő kalapba, ahova a védett értékek tartoznak. Szürke hétköznapjainkban hajlamosak vagyunk elsuhanni a város rejtett kincsei között. Csak előre tekintünk, olykor pedig megérné felfelé nézni, az épületeket figyelni! Hogy mindehhez kedvet csináljak, a következő két blogbejegyzésben jöjjön ennek az öt épületnek a bemutatása - ma kettőé, hétfőn a maradék háromé.

Talán nincs olyan magyar iskolás, akinek a Nemzeti Múzeum épületéről ne Petőfi Sándor és a negyvennyolcas forradalom jutna eszébe… Éppen ezért mai képkutató cikkünkben – nemzeti ünnepünkhöz kapcsolódva – a Pollack-féle emblematikus múzeumépület környékén sétálunk az 1850-es évek végén, nem sokkal a márciusi ifjak valósága után. Tartsanak velünk, és nézzék meg az unásig ismert forradalmi helyszínt úgy, ahogy talán maga Petőfi is láthatta!

(Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár - Budapest Gyűjtemény)

Én még emlékszem arra, amikor két forintba került egy gombóc fagyi Budapesten. És arra is, amikor – legnagyobb megdöbbenésemre- felment az ára ötre.  Mindez pedig a nyolcvanas években volt, amikor önfeledt gyerekkoromat töltöttem a budai utcákon és csak a fagyi viszonylatában érzékeltem valamicskét abból, hogy hogyan változnak az árak és a megélhetés. Persze voltak felnőttek is körülöttem, akik bizonyosan máshogy emlékeznének erre a dologra és akik ügyesen igyekeztek itt-ott valamin valamicskét megspórolni (mondjuk éppenséggel úgy, hogy nem fagyiztak annyit, mint én).

                        (Forrás: vatera.hu)

Markt Platz, szólt oda Rezeda Kázmér a Büfé állópultjánál, mintha répát vagy hónapos retket ropogtatna egy kedélyesen gömbölyű asszonyságnak, aki lábánál cekkerekkel épp tejeskávéját hörpölte. „Kedveském, én csak ide utazom Pettendre, viszek pár holmit a bátyámnak, nem beszélek én németül.” válaszolta az asszony, amivel felkeltette Rezeda érdeklődését, úgyhogy kirendelt még egy vaníliafagylaltot. Piactér, ismételte meg immár magyarul, így hívták, kérem ezt a teret annak idején, 1787-től. Amikor piacra volt szüksége a székesfővárosnak. „Székesfehérvárnak? Már miért lenne piactérre szüksége? Nagyon jó az a mostani, néha elnézünk oda a férjemmel karmonádliért.” Rezeda rezignáltan lapátolta a vaníliát, és szórakozottan kinézett az Engels térre.

(Forrás: fortepan.hu)

A VIII. kerületi Sport utca varázslatos hely. A Százados út felől érkezve balról az MTK stadionja áll, jobbról a BKV Előre SC sporttelepe, azon belül pedig Budapest egyik utolsó faszerkezetes tribünje. Az utcán rendszeres időközönként Combinók zörögnek végig: a BKV-pálya mögött van a Hungária kocsiszín, a négyes-hatosok pihenőhelye. 

(Fotó: Éberling András)